Rólunk

Főoldal
Fokos - 1. rész

...avagy néhány gondolat a történelmi fokosról

Fokos-történelmi háttérManapság sajátos mozgalomként jelentkezik a különböző történelmi fegyverek és eszközök újraalkotásának, ezzel együtt birtoklásának igénye. Ez alól az úgynevezett harci balták nagy családjába tartozó, fokosnak nevezett holmi sem kivétel, amihez nekünk, magyaroknak manapság sokak szerint valahogy "több közünk van", hasonlóképpen az ugyancsak "nemzeti fegyverként" tisztelt szablyához. Mielőtt megvizsgáljuk, mire is jó ez az eszköz, azután eldöntjük, érdemes-e saját fokosra szert tennünk, talán nem haszontalan áttekinteni a történelmi fokos  útját.

Először is a névvel kell kezdenünk, ami mindjárt el is bizonytalaníthat bennünket. Mert hol is van a fokos foka? Az egyik megközelítés szerint a balta él nélküli lapos oldalát hívják így. Ám, ha a történelmi harci fokosok típusait vizsgáljuk, könnyen zavarba jöhetünk: a honfoglalás-kori, nem kevesebb, mint 11-féle fokos típus között jó néhánynak egyszerűen nincsen lapos oldala. Ellenben e túlsó oldalon is különböző ütő,- és vágófelületeket találunk... (És akkor még nem beszéltünk a tű fokáról...)

A fokossal, ezzel összefüggésben, más baj is van: ugyanezen típusok némelyikénél meglehetőst nehéz eldönteni, hogy melyek a tisztán harci,- s melyek az egyúttal munkára is való eszközök. Ezt a nehézséget úgy is áthidalhatjuk, hogy a fokost a "népi fegyverek" kategóriájába helyezzük. Kétségtelen tény, hogy használata messze túlmutat egy (vagy több) történelmi korszak kifejezetten háborús időszakain. A fokos, s vele együtt a kanászbalta, a juhászkampó, Magyarországon a legmodernebb időkig mindig is kiemelkedő fontosságú állattartó életmód ideális eszközeként élte túl harcászati jelentőségének csökkenését.
Manapság pedig közismert a polgári életben is meglévő szerepe, mint a letűnt vándorélet képviselőinek (egyszerű utazótól a vándordiákon át egészen a bujdosó szegénylegényig és a betyárig), fából faragott, békés szimbóluma. (Gondoljunk az iskolából elballagó gyerekek fafokosra húzott batyuira.)

A különböző és egymástól távol eső kultúrákban esetenként szakrális fegyvernek tartott harci balták magyarországi tiszteletének kérdései túlmutatnak ezen írás keretein. Itt csak a Szent László legendakör egy elemére hívjuk fel a figyelmet: a "sötét oldalt" megjelenítő kun harcossal küzdő szent király fegyvere is a harci bárd -esetleg egy hosszú nyelű fokosbárd - amit László herceg, testi adottságainak köszönhetően, fél kézzel is forgatni bírt, méghozzá lóháton. 

Ha a kérdést a használó szemszögéből közelítjük meg, akkor a fokos előnye pontosan ugyanez: viszonylag olcsón lehetett "multifunkcionális", például tűzifa hasogatására éppúgy alkalmas eszközhöz jutni, mint hatékony önvédelmi (avagy épp támadó) fegyverhez. Nem kellett hozzá minőségi acél, de esetenként még vas sem. Előállítása elképzelhető volt az előző háborúból maradt fémhulladék beöntésével, más esetben pedig a mocsaras vidékek alján képződő gyepvas kovácsolásával.

A harci fegyverként használt fokos előnye abban volt, hogy egyetlen eszközben egyesítette a vágó és szúró funkciót. Ha nem azonnali halált okozó, akkor rendkívül nehezen gyógyuló sebeket szakított. Hátránya viszont abban rejlett, hogy nyelének általában nincs a kézfejet védő eleme, ezért gyakorlott – és a fokos veszélyességét, működését ismerő – vívó, hatékonyan védekezhetett ellene. (Természetesen a nyele ettől még kaphatott fém védőborítást.) Használatához speciális lábtechnika is szükségeltetett, amely lehetővé tette a más szálfegyverrel küzdő ellenfél kicselezését, vagy éppen a fokossal történő lefegyverzését. Bizonyosnak tűnik, hogy a kanásztáncainkban, botolóinkban megőrzött lépéskombinációk az egykor fokosokkal vívott, gyalogos harci helyzetek, "gyakorlatok" leképezései. A gyalogos funkcióhoz köthető a harci balták rövid nyelű példányainak dobófegyverként történő alkalmazása is, hozzátéve: mindig az adott szituációtól függ, elhajítjuk-e a baltát, azaz megválunk-e "életmentő" szálfegyverünktől?

Ide kívánkozik a harci balták nyélhosszúsága. Az általában különféle keményfa-fajokból készült (pl. som, kőris) nyél hosszúsága részben a fegyvert használó harcos egyedi testi adottságait követte, részben pedig a lovas,- illetve gyalogos közelharc elemi szabályain múlott. Utóbbi esetben szempont lehetett a nyél, egyszerű botként történő használata is. A fokost ugyanis kétféle módon lehet nyelezni: vagy kiékeléssel, "állandó" módon, vagy pedig a "feltolásos" technikával, amikor is a fej levehető a nyélről. Ilyenkor volt értelme a használó csípőmagasságához mérni a nyél hosszúságát.

Másik kérdés a fegyver felfüggesztése. Mint közelharci eszközt, megfelelő módon kellett rögzíteni, hogy kellő időben, villámgyorsan előkapható legyen. Erre a kampós gyűrűvel történő felfüggesztés (elsősorban az övre, ruházatra és nem a nyeregre!), vagy a csuklószíj alkalmazása látszik a leginkább "kézenfekvőnek". Lovas harcos esetében inkább a rövidebb nyelű harci balták jöhetnek számításba.
  
A fokos lovas fegyverként történő használata a legkorábbi eurázsiai nagyállattartók idejére megy vissza, egészen a szkíta időkig. A szkítákhoz köthető sagaris volt a görög elnevezése annak a kifejezetten fokos-szerű fegyvernek, amit képen is közlünk.

Sagaris Görög sagarissal

1. ábra: Szkíta sagaris feje    
2. ábra: A fegyver használója, egy bőrpáncélos gyalogos harcos a perzsa hadseregből. (Görög vörösalakos váza)


  Életkép az avar háborúk korából
3. Ábra: "Életkép" az avar háborúk korából. A háttérben lévő avar szövetséges, egy
nyugati szláv törzsi harcos, rövid nyelű baltás bárdot tart. (Kép: Osprey Publishing)



A hun sírokból ez idáig nem került elő egyetlen darab fokos sem. E rejtély mögött egyelőre gyakorlati magyarázatot nem, csak valamilyen vallási-temetkezési rítust sejthetünk, ám ettől függetlenül nehéz elképzelni, hogy ne használták volna. A későbbi avar, majd a magyar sírokban ellenben nagy számban találták meg a fokosok különböző típusait. Ezt a kutatók a páncélzat minőségével magyarázzák. Az avar háborúk (568-803), majd Árpád magyarjainak bejövetele és európai hadjáratai, idejétmúlt szóval a "kalandozások" korszakában (895-970), a nyugati ellenfelek körében a vastagon alábélelt, gyűrűs,- vagy pikkelypáncél volt a legelterjedtebb védőfegyverzet. Ezek a páncéltípusok a buzogány-típusú ütőfegyverektől viszonylag jól védenek, ám a fokosok ellen nem. A buzogányok ezredforduló utáni terjedése pedig a láncpáncél gyakoribbá válásával függhet össze, ezek áttöréséhez a buzogány is megfelelt *.

*   Hidán Csaba László: A XI-XIV. századi sztyeppei eredetű buzogányok és használatuk. In:Studia Caroliensia, 2004. 2. szám, 3.
Link: http://www.kre.hu/rektori/files/studiacikkek/2004.2.szam/2Hidan_Csaba_Laszlo.pdf

Fokosfajták         
           4. ábra: a Kovács László által tipologizált 11–féle honfoglalás-kori baltatípus.
Fentről lefelé: 1) baltás szekerce, 2) baltás bárd, 3-4) fokos balta, 5) fokos bárd,
6) kettős fokos, 7-8) balta, 9) bárd, 10) nyéltámaszos balta, 11) nyéltámaszos bárd.
(Kristó Gyula: Háborúk és hadviselés az Árpádok korában, Szeged, 2003, 325.)

Honfoglalás kori fokos, fokos bárd és fokos balta
5. ábra: Honfoglalás-kori baltás szekerce, fokos balta és fokos bárd.



Eleink harci balta,- és fokos használatáról az írott források is megemlékeznek. A Sankt Gallen-i kaland egyik epizódja az apátságban talált hordók csapra verése, ezt megelőzően pedig a Wiborada névre hallgató, később szentté avatott apáca és lakhelye elleni támadásunk. Mindkét esetben valamilyen harci baltával "vitézkedtünk". Kétélű bárdra ismerünk a mai Franciaország területén található Verzy-i kolostor feldúlásakor történt csoda latin leírásában: a magyar harcosok egy ilyen fegyverrel vágták körbe a kőoltár azon részét, amelyik egyik társuk kezéhez tapadt. A közismert Botond-monda pedig egyértelműen a veszélyes szálfegyver X. századi használatára "emlékezik". A test-test elleni küzdelmet nem ismerő, attól rendszerint tartózkodó, sőt általában gyáván megfutó könnyűfegyverzetű magyar lovasok képe tehát egyértelműen felületes, egyoldalú ábrázolás; a lovasnomád taktika természetesen ismerte a felőrlő közelharc fogalmát, a szablya és a lándzsák mellett ezekben értelemszerűen a fokost is bevetette.

A páncélzat középkor-végi átalakulása újabb harci balta-formák kifejlesztését tette szükségessé. A lemezpáncél-pajzs kombináció ellen kiválóan használhatták a hosszú, görbe tüskével felszerelt csákányt és csákányfokost. Ez a XIV. század végén fejlődhetett ki a korábbi formákból, s vált a török-kori, végvári idők rettegett fegyverévé. Az úgynevezett "kalapácsbárdot" ugyancsak ettől az időtől ismerik Magyarországon. Ez a nyugatról hozzánk került típus csúcsos végekkel ellátott zúzópengével rendelkezett, ugyancsak a lemezpáncél ideális "ellenszereként". Ugyanakkor a korszakban is továbbéltek a keleti eredetű, holdsarló-alakú pengével rendelkező harci balták és bárdok.

Honfoglaláselőtti magyar lovas

  7. ábra: Honfoglalás-előtti magyar lovas csuklószíjra fűzött fokosbaltával, a nagyszentmiklósi kincs alapján.
Előtérben egy varég gyalogos, egy holdsarló-alakú harci baltával. (Kép: Osprey Publishing)



Hajdúvitézek fokossal
          8-9. ábra: XVI-XVII. századi gyalogos hajdúvitézek ábrázolásai,
csákányfokossal, buzogánnyal és rövid nyelű harci baltával.

A magyar harci erények a kuruc időkben, valamint a huszárság körében is továbbéltek. Ebben a lovassági fokos továbbra is komoly része volt, mint a könnyűlovas magyar egységek továbbra is fontos fegyvere. A gyalogos használat sem szorult azonban teljesen háttérbe: a XVIII. században az Eszterházy-család testőrségét (gránátosok) fokosbaltával is felszerelték. Az 1848-49-es szabadságharcban is szerephez jutottak a harci balták. Ekkor a nemzetőrök, népfelkelők kedvelt fegyvereként tartották számon. A fegyverhiány sajátos megoldásaként, még egy reguláris ezrednél is rendszeresítették: ez volt a híres 13. Hunyadi huszárezred, melynek katonáit jellemzően alföldi legényekből toborozták, akik közül, – civil foglalkozásukból eredően – sokan ismerték a fokos használatát.

Thököly és egy Hunyadi huszár

10. ábra: Thököly Imre hosszú nyelű, csuklószíjas csákányfokossal. Székely Bertalan festménye
11. ábra: Hunyadi huszár mellszíjra rögzített fokossal, Somogyi Győző rajzán


A kiegyezéssel Magyarországon is megkezdődtek a modern idők, a gépkorszak. A fokos utolsó hazai használói azokból a néprétegekből kerültek ki, akik a legtovább őrizték az ipari forradalom előtti világ életformáit, esetleg nem is tudtak mit kezdeni a felgyorsult világgal. A rideg pásztorok és nem utolsó sorban a betyárok eltűntével a fokos is lassanként történelemmé vált.

Utolsó feljegyzett harci alkalmazására az I. világháborúban az olasz fronton került sor, ahol a véres lövészárokharcokban még egyszer bizonyította hatékonyságát a magyar parasztbakák kezében.

Betyárok fokossal


12. ábra: Sobri Jóska bandatársa: Milfajt Ferenc bakonyi betyár, szűrre rögzített fokossal. XIX. századi rézkarc
13. ábra: Pandúrt térdre kényszerítő fokosos betyár egy Vas megyei tükrösön, 1841-ből (Néprajzi Múzeum)

Hamarosan rendelhető lesz "bozótmíves fokos" a portálunkon!